Archive for January, 2009

Re-thinking Moore’s law

Wednesday, January 28th, 2009

Well, one month (almost) has passed of 2009 and perhaps it’s time to start writing again. As far as I can tell, not much has happened in the area of parallel computing and many-core chips that I could write about – well, at least not on the technical side. However, two trends (or events) have made me think a bit more about Moore’s law, or at least its consequence – the exponential increase in processing power over the last years.

The first is really a trend – a push for more power efficiency, while keeping the computing power on the same level (or better). Needless to spend more keyboard strokes on this – it’s obvious everywhere, in every area of computing, from netbooks to data centers.

The second issue is the economic crisis we are traversing which ushered in a new era of cost awareness. Granted, for some industries cents have already before been more important than MIPS or Dhrystones, but for a sizable chunk of the computing industry the ‘cost obsession’ is just getting fashionable. It’s clearly less important how much computing power you can deliver – it’s more important at what cost you can provide the current computing power. In fact, Moore’s law actually led to a situation where there’s plenty of computing power / sqcm – in fact, in some areas there’s so much that some companies actually managed to kill their own business by providing high-power chips: while the need for computing only increased moderately, high performance chips drove the volumes to such low levels that it’s simply not viable from an economical perspective to keep producing them.

So where will this take us? Clearly, there’s no end in sight for Moore’s law in terms of transistors / sqcm, at least not technology-wise. However, I claim that there is a shift in focus all over the industry, that can be sumarized simply as lower cost for the same performance versus more performance for the same cost, as until now. There are signs of this even in software, even from the most unexpected side as well – Windows 7 is the first ever Windows that requires less resources than its predecessor.

If this proves to be true, the implications are profound. Firstly, probably even Intel will postpone the massive multi-billion bucks investment required to shift to a new process technology and will seek to capitalize on already done investments. This will open up a chance for smaller manufacturers to get access to the latest process technology and will level the playing field on the HW side.

HW is however just one side of the cost – customers will require more on the software side as well. Most probably the next battle will be fought on how chip vendors can meet expectations on software tools (compilers, debuggers, simulators and the like). Efficiency will the battle call of the day and when everything else is comparable, software tooling will be the deciding factor.

Will this happen? Clearly, unless you are in the business of creating the next supercomputer, lower cost will sound as music to your ears. Will chip vendors take note? Looking at Intel dismal results – not to mention smaller vendors – they probably will. Whichever way it will go, it will be fun to watch 🙂 .

Happy Blogging Year to all the – known or unknown – readers of this blog!

Update: Here’s an article analysing Intel’s fab plans. Sounds pretty much as economic-guided slow-down of the development of new chip technologies.

Itt a piros, hol a piros ;-)

Wednesday, January 28th, 2009

Üni új szórakozása 🙂

És még egyszer:

Remélem azért nem ebböl él majd meg 😉

Kolozsvári történet – IV.

Wednesday, January 28th, 2009

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg 

Meglepödött, de szó nélkül félreállt az ablak mellé. Az egész jelenetet csak Kati és Zsuzska vették észre, a többiek siettek kifelé, hisz nagyszünet következett.
Mikor mindenki kiment, az oszi becsukta az ajtót és komolyan Isti elé lépett. A kinti zaj hirtelen eltompult és Isti érezte, hogy hideg veríték csorog végig a hátán. Mi lehet a baj? Észrevett volna valamit? Akkor miért nem szólt azonnal?! Az oszi komolyan nézett rá pár pillanatig majd megszólalt.
– Gondolom tudod, hogy láttam a puskát, amit hátra adtál.
Isti hallgatott, csak a szíve vert erösebben.
– Felelj, Isti. Hátra adtad a puskát, igy van?
Nem mert megszólalni. Úristen, ha egyest kap, MATEKBÖL – nem lesz képes Mama elé állni többet. Érezte, hogy kivörösödik.
– Nézd Isti, ha egyest akartam volna adni neked, szólok az osztály elött. Szóval, írtál-e vagy sem puskát a többieknek?
– Igen – rebegte alig hallhatóan Isti, pár másodperc csend után.
– Rendben. Örvendek, hogy belátod. Nézd, Isti, te vagy a legjobb tanuló ebben az osztályban, te vagy akinek a legnagyobb esélye van kitörni.
Egy pillanatig elhallgatott és Istit nézte.
– Ezt az esélyt nem szabad elpazarolnod. Apád és nagyanyád azért dolgoznak és áldoznak fel mindent, hogy te messze juthass az életben, világos? Ehhez tartsd magad és légy tisztességes. Megértetted?
– Igenis, oszi bácsi. Sajnálom. Én jót akarok és ha nem segítek…
– … akkor helyesen cselekszel – vágott a szavába az oszi – Azt hiszed a többiek hálásak lesznek pár év múlva ezért? Hidd el nekem, nem. Viszont számodra fontos lesz, hogy mindig egyenes háttal állhass meg a világ elött – hisz ez a tiéd és a tudásod. Elmehetsz.
– Viszontlátásra, oszi bácsi – motyogta Isti és kilépett az ajtón. Úgy érezte, rögtön elsülyed szégyenében.
Az folyosó üres volt – nagyszünetben mindenki az udvarra tódult – csak Zsuzska állt ott. Odalépett Istihez.
– Mit akart az oszi? Minden rendben? – kérdezte Zsuzska aggodalmasan.
– Igen, igen, semmi fontos – motyogta Isti.
Zsuzska még közelebb lépett, annyira, hogy mellei Istihez értek és Isti a száján érezte a leheletét. Ha lehet, még jobban elöntötte a forróság és még vörösebb lett zavarában.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta Zsuzska – Hálás vagyok, rendes fiú vagy.
Az Isti szemébe nézett, majd hirtelen szájon csókolta, hátat fordított és kirohant az udvarra. Isti ijedten nézett szét, de a folyosó üres volt. Mögötte kinyílt az ajtó, az oszi lépett ki rajta a dolgozatokkal és a naplóval a hóna alatt. Nyilván meglepödhetett diákja rákvörös, ijedt képén amit az elözö beszélgetés következményének tudhatott be, mert egy pillanatra megtorpant majd elmosolyodott.
– Na, lódulj már, ne állj itt mint egy madárijesztö. Amit mondani akartam elmondtam, a többi már töled függ.
– Igenis, oszi bácsi. Köszönöm és még egyszer elnézést – rebegte Isti, majd gyorsan, szinte futva, kifelé indult.

(folytatás következik)

Ajja, Atta meg a kanál

Wednesday, January 28th, 2009

Bár Andi egy picit megelözött a bejelentéssel, de azért büszkén el kell ujságolnom, hogy végre mi is fel lettünk cimkézve a tisztelt lányunk által: Andi ‘ajja’ lett (gondolom ez anya lenne az Üni nyelvén) én meg ‘atta’ (igaz, elégszer ismételgettem az apát – amúgy törökül igy mondják az apának, tehát akár ‘idegen nyelv ismeretének’ is betudhatnánk 😉 ). Tudatosan használja is, kiabál utánunk, mutogat és elégedetten nevet, ha reagálunk 🙂 .

Biza. A másik nagy hír az, hogy Üni – ha úgy tartja kedve – hajlandó egyedül kanállal enni. Szépen bele is meríti a tálba, óvatosan elviszi a szájához, szépen letakarítja majd megismétli a müveletet (vagy nem – néha leteszi a kanalat az asztalra és rászól a szolgálatos etetöre -ööööö – hogy merítse már teli számára). A baj csak annyi egyelöre, hogy néha elfelejti, hogy nála van a kanál, esetleg étellel tele és elkezd hadonászni vagy tapsolni: ezt tette akkor is mikor az elsö sikeres merítek-szájba teszem-megeszem müveletsor után zajosan megtapsoltuk – nyilván ö is tapsolni kezdett, de a már újra teli kanállal. A kásacseppek csak úgy repültek szerteszét a konyhában 😉

Kolozsvári történet – III.

Wednesday, January 7th, 2009

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg

Az oszi körülbelül harmincöt év körüli, alacsony, barna, Hitler bajuszos matektanár volt, akire mindenki nagy tisztelettel és bizalommal tekintett – nem véletlenül, hisz elégszer kiállt diákjai mellett és kihúzta öket a csávából. Az asztronómia volt a hobbija, könyvet is írt (amit mindenki megvett és dedikáltatott vele, bár a levezetésekböl egy kukkot sem értettek – még Isti sem), de mindenki tudta róla, hogy ezen túl óriási könyvtárral rendelkezik – családi hagyaték, hisz az apja jól ismert író és müfordító volt. Szívesen kölcsönzött is és minden diákja nagy megtiszteltetésnek vette ezt. Gyakran szervezett író – diák találkozókat, meghívta Kányádit, Fodor Sándort, Méhes Györgyöt, söt, Lili nénit is aki olyan szépen tudott mesélni a kamaszodó középiskolások nyelvén, hogy a megrögzött rosszcsontok is illedelmesen hallgatták.
– Jó napot, gyerekek! Befelé, kezdenünk kell! – mondta az oszi miközben nyitotta a teremajtót.
– Jó napot, oszi bácsi! – viszhangzott a folyosó a kórustól. Mindenki egyszerre próbált berontani, hogy minél hamarabb kialakíthassa stratégiai pozicíóját. A gyurakodás eltartott 1-2 percig, de aztán feszült csend lett. Az oszi gyorsan kiosztotta a dolgozatlapokat, majd elkezdte felírni a táblára a feladatokat. Isti ugyanolyan izgalommal figyelt mint mindenki más, de hamar megnyugodott. A feladatokat látva TUDTA, hogy ez nem lesz nehéz, hamar végez majd. A padok közt elindult a suttogás, lapok zizegtek, valahol egy könyv is a földön landolt éles csattanással.
Hirtelen csend lett. Az oszi nyugodtan befejezte az utolsó feladat felírását is, majd az osztály felé fordult.
– Fiaim, itt vagy tudtok, vagy nem, a könyv nem segít. Tudni kellene, hogy mit keressetek a könyvben … Viszont, ha azt látom, hogy valaki mástól másol, azonnal egyest kap, világos?
Síri csend ült az osztályon.
– Rendben. Van másfél órátok, aki hamarabb befejezi kimehet.
Nyugodtan letelepedett a katedrához, csak a szeme sarkából figyelte az osztályt. Isti elövette viharverte gólyostollját – ezt használta már harmadik éve, mert amíg jó, minek kicserélni? – és munkához látott. Az algebra könnyü volt, a mértanfeladatnál is hamar rájött a megoldás kulcsára, már csak papírra kellett vetni.
– Isti, add majd ide kérlek a mértanfeladatot, jó? – hallotta Zsuzska suttogó hangját hátulról – Kérlek!
Nem válaszolt, de amint végzett, gyorsan leírta a megoldást egy piszkozatra is. Összegyürte, egy óvatlan pillanatban leejtette a földre majd hátra rúgta. Zsuzska ügyesen felkapta. Az oszi látszólag semmit nem vett észre.
– Köszi szépen Isti, aranyos vagy! – hallotta a suttogó köszönetet hátulról.
Vékony mosoly futott át az Isti arcán, tudta, hogy még legalább tizen felhasználják majd az általa írt puskát. Bár már végzett, nem ment ki az osztályból. Szeretett bent maradni, hallgatni a többiek sustorgását, szöszmötölését. Közben elmerengett, a ma vásárolt könyvek jártak az eszében, kellemes izgalom járta át, ha az estére gondolt amikor majd nekiállhat olvasni is. Aztán a múlt hétvégi vallásórára gondolt amikor a kis pap bácsi – igazából teológus diák, Isti keresztelte el ‘kis’ pap bácsinak, mível nem volt ‘igazi pap’ – a temetöben mesélt neki Bölöni Farkas Sándorról (Isti nagyapjának a falubelije), a nagy utazóról, aki a szabadság és demokrácia elveit hozta magával az amerikai kontinensröl. Mikor Isti rákérdezett, hogy akkor most is demokrácia van, a kis pap bácsi csak mosolygott és barackot nyomott a fejére. ‘Menjünk’ – mondta – ´késöre jár, vége az órának. Majd egyszer megérted ezt is’. Isti nem értette, de annyira nem is feszegette a dolgot, hisz ezerszer a lelkére kötötték otthon, hogy ‘ne politizáljon’ és föleg a pártról és Ceausescuról ne nyilatkozzon. A vallásórákat szerette – ö volt az egyedüli résztvevö és a teológus diák arról mesélt ami Istit érdekelte – elsösorban az unitárius vallásról (Isti, amint Édesapa és a nagyapja is, unitárius volt – a család a háromszéki Bölönböl származott), Erdély történelméröl, a híres elödökröl akikröl máshol sehol nem hallhatott. Az egész várost – a Fötért, az Óvárat, a Farkas utcát – egész másként élte meg egy ilyen beszélgetés után; elképzelte milyen lehetett a nagy elödök idején, söt gyakran az ök helyébe képzelte magát. Egyik nagy álma volt megszerezni, kiolvasni Jakab Elek müvét, Kolozsvár történetét.
A csengö riasztotta fel merengéséböl. Az oszi felállt.
– Kész, ennyi volt. Irószereket letenni, mindenki hozza ide a dolgozatát
Hirtelen nyüzsgés támadt. Isti is a katedrához lépett, betette a csomóba a dolgozatát és már indult volna kifele, de az oszi utánna szólt.
– Isti, maradj bent. Beszélni akarok veled.
Meglepödött, de szó nélkül félreállt az ablak mellé. Az egész jelenetet csak Kati és Zsuzska vették észre, a többiek siettek kifelé, hisz nagyszünet következett.

(folytatás következik)

Get up, stand up …

Wednesday, January 7th, 2009

Biza, ez volt az Üni karácsonyi ajándéka: több hetes helyben, segítség nélküli próbálkozás után úgy döntött, hogy talán mégis könnyebb lesz egy kis segítséggel és otthon, nagyiéknál – kapaszkodva – lábra állt. Elöbb az ágyban a saját kiságyába kapaszkodva, majd a fürdökádban, végül mindenhol és most már csak egy kézzel ´lazán´ támaszkodva is. Szemmel láthatóan büszke a teljesítményére, remélhetöleg hamarosan tovább is lép – a szó szoros értelmében  😉 .

Közben a szókészlet is tovább bövült, az ‘ájtá-áttá’ szópárral. Amolyan parancsoló szónak tünik, egyértelmüen azt követeli vele, hogy a cimzett most de azonnal ott teremjen mellette (parancsként rikoltja és még a homlokát is ráncolja hozzá). Elöszeretettel alkalmazta a nagyiékra (akik nyilván teljesítették is a parancsot).