Archive for December, 2008

Kolozsvári történet – II.

Tuesday, December 16th, 2008

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg

Mama felpattant a megterített asztal mellöl. Hetvenöt éves de még mindig mozgékony, energikus asszony volt, Édesapa anyja, aki, mióta édesanya elhagyta öket, saját fiaként nevelte Istit, szigorúan, puritánul, a maga módján. Gyönyörü, hullámos, hófehér haja volt, amit hátra fésülve hordott, ómódi hajtükkel megtüzve (ugyanazokat használta már leánykorában is). Bár csak hat osztályt végzett, nagyon jó fejszámoló volt, büszkén hirdette – persze csak Isti háta mögött, nehogy elbízza magát a gyerek – hogy az unokája töle örökölte ezirányú tehetségét.
– Hol csavarogtál megint, te? Mindjárt az iskolában kell lenned, az ebéd meg ki is hült. Ott a ruhád, mosakodj meg, olyan vagy mint egy malac! Bepakoltál? – sorolta el egy szuszra és már szaladt is a kályhához.
– Az antikváriumban, Gyuri bácsi üdvözöl. Ne haragudj Mama, késön hozta ki az új könyveket. Már reggel bepakoltam.
– Már megint költekeztél? Mire jó az? Na, eredj, öltözz már át, ne lihegj itt nekem
Bevágtatott a fürdöbe. Kicsit megnyugodott, hisz most már biztos elér az iskolába is. Az ebédet – krumpigulyást, hús nélkül, de a kertben termett, Mama által eltett savanyú uborkával – percek alatt bevágta és már rohant is.
– Ne a kerítésen ugorj át, te, mit szólnak a szomszédok ? – kiáltotta utánna Mama, de már messze járt, átvágtatott a Hariuc család nyitott kertjén, eltrappolt a blokkok büzlö szemetesei mellett és a poros úton szinte futólépésben ment az iskola felé.
Itt érte utól Kati, az osztálytársa, a fiúk – kinek titkolt, kinek nem – álmainak tárgya, igazi nagylány, szépen gömbölyödö mellekkel. Korához képest magas, sudár lány volt, gyönyörü, hosszú fekete hajjal amit copfba kötve hordott az iskolában és mély, villogó zöld macskaszemekkel. Kedvesen tudott mosolyogni és szépségének tudatában ki is használta ezt – jókat szórakozott fiú osztálytársai zavarán és félszegségén mikor incselkedve szólt hozzájuk.
Isti titkon szerelmes volt Katiba, napokig nem aludt pár héttel korábban mikor Józsi – amúgy Isti egyik jó barátja és ugyancsak könyvmoly – elhívta Katit moziba. A hónap szenzációja volt, Isti és a többi srác direkt azért ment el ugyanakkor ugyanabba a moziba, hogy meglesse, valóban elhívta-e. Valóban így volt, söt, egy héttel késöbb már Andrissal is elment egy másik filmre, kézen fogva. Isti szinte belebetegedett, napokig alig köszönt Katinak, kerülte, leverten járt fel és alá – mintha egy nagy árulás történt volna, mintha Kati megcsalta volna tiszta szerelmét – amit nem is mert bevallani, csak rögtön a szemétbe kerülö rövid versekben mert elismerni.
– Szia Isti, nem vársz meg?
– Szia Kati, sietnünk kell, évharmadit írunk – vetette oda, egy picit sem lassítva.
– Mond, Isti, miért haragszol rám? Azért mert elmentem Józsival vagy Andrissal moziba?
– Nem haragszom rád, azt csinálhatsz amit akarsz – lihegte dühösen Isti.
– Ne hazudj, ismerlek. Állj már meg – ugrott eléje.
– Mi van már, mit akarsz? – torppant meg szemébe csorgó izzadtsággal. Ó, be gyülölte ilyenkor magát!
– Azt, hogy csókolj meg. Talán nem félsz?
– Miért csókoljalak meg?! Nem elég neked Andris? Miért csúfolódsz velem?
– Azt hiszed, hogy érdekel engem Józsi vagy Andris? Buta vagy, semmit sem tudsz a lányokról! Azért mentem velük moziba, mert ingyen volt és még fagyit is vettek. Te miért nem veszel?
– Miért piszkálsz megint?
– Istenem, de buta vagy. Azt hiszed, nem látom miként nézel rám szünetben?! Majd kiguvad a szemed! Vigyél már el te is moziba! Akarom!
– Nem érdekelsz Kati! Érted? – kiabálta Isti vörösen, maga sem tudva miért. Kavargott benne a düh Kati iránt, a kétkedés, a félelem Mamától (aki minden lányban egy ‘kis kurvát’ látott) és a saját félszegsége felett érzett harag.
– Buta vagy, Isti, nagyon buta!
Beértek az iskolaudvarra, Isti tüntetöen különvált Katitól és a többi srác felé indult. Öt perc múlva kezdödött az óra, mindenki izgatottan forgatta a matek-könyveket, valahogy úgy, ahogy a fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.
– Sziasztok!
– Szia, Istikó (ez volt Istinek a beceneve) – rikkantott vissza Andris – Biztos tudsz mint állat.
– Ugyan már, annyira nem nehéz
– Persze, neked nem aki mindig a mateket falja. Azért segíts majd, rendben? Föleg mértanból, jó?
– Ha tudok, persze.
– Nekem is, jó? – penderült oda Zsuzska. Zsuzska Katinak a legjobb barátnöje volt és – legalábbis Andris szerint – fülig szerelmes Istibe. Ö is már igazi nagylány volt, szép hosszú szöke hajjal és égszinkék szemekkel – nem is csoda, hogy Katival voltak jóbarátok.
Isti elvörösödött.
– Igen, igen – hebegte.
Bevonultak az épületbe. Tipikus kommunista kultúrpajta volt, óriási ablakokkal, kongó, cementpadlós folyosókkal. Télen mindig hideg volt, a huzatos tantermekben nagykabátban ült mindenki – a fütéssel spórolni kezdett, szerencséjük volt, ha a villanyt nem vették el. A padok igencsak rozoga állapotban voltak, nebulók generációinak graffitijaival borítva (jó részük vagy szerelmi vallomás vagy ‘puska’ volt).
Alig értek a terem elé, a folyosó végén feltünt az “oszi bácsi”, a naplóval a hóna alatt.

(folytatás következik)

Üni és a porszívó

Saturday, December 13th, 2008

Létezik egy eszköz ami a porszívóra szerelve segít kicsalogatni az oda nem való dolgokat a gyerekek orrából. Üni is – pontosabban mi, horror-kedvelö szülei –  rendelkezik/rendelkezünk ilyen eszközzel. Szó se róla, hasznos jószág, de elég fura szerkezet és Üni nem igazán kedveli (érthetö okokból).

Az elmúlt periódusban Üninek náthája volt, így a porszívó ott is maradt a szoba sarkában, gyakori használat céljából. Üni kapott is az alkalmon – többször is – odamászott, feltérdelt mellette és miközben fizikai korrekciót alkalmazott (értsd: püfölte) alaposan megszidta: ‘áááááá-dáá-dá-eeee-dá!’ Volt olyan is, hogy több percig tartott a ‘korrektív visszajelzés’ (hogy egy szakszót használjak), nyilván nem értett a szóból a szegény porszívó. 😉

Ui: Ha sima porszivózásról van szó, akkor is megkapja a magáét szegény gép. Hiába, vannak kapcsolatok amik egyszerüen nem müködnek…

Kolozsvári történet – I.

Saturday, December 13th, 2008

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg

Amint ezeket a sorokat írom, újra felélednek bennem azok a régi érzések, illatok, képek melyeket – szilárdul hittem – már rég eltakart az elmúlt idö pora és az új idök sara, ott messze, a Sétatér és a Hója vén fái alatt. Ám mint mikor lomtalanításkor kezünkbe veszünk egy látszólag jelentéktelen kacatot és, csak úgy megszokásból megdörgölve ruhánk szélével (lám, mi is volt valaha az istenadta) elénk varázsolja évtizedes lepel homálya mögül egy messzejáró kedves rég elfelejtettnek vélt képét, ránkzúdítva múltunk hömpölygö hordalékát  – nos, így bukkan fel elöttem, amint a kopogó billentyük lassan leverik róla a port, egy kisfiú képe. Még homályos, csak az emlékek fénye felé tartva kivehetö fekete-fehér kép, de lassan életre kell, kiszinesedik, már meg is mozdul, söt már hallom is a fák zúgását fülemben, látom a dundi kisfiút, amint lehajtott fejjel, se jobbra, se balra nézve, álmaiba veszve rohan át a Sétatéren, külföldi rokonoktól kapott müanyag zacskóba csomagolt antikváriumi könyveket szorongatva hónalja alatt. Ruhája kisé kopottas, bakkancsán meglátszik a cipész keze, pulovere, sapkája a nagymama munkája. Ösz van, a déli napsütésben a füstízü szél öreg gesztenyék sárga leveleit sepri a tó vizébe, szerelmesek ülnek a padokon, öregek sakkoznak a kockás asztaloknál – de  a kissrác mindebböl semmit sem lát: a frissen vásárolt könyvekre gondol, melyeknek csak este tud nekiesni, hisz most elöbb iskolába kell rohannia, évharmadi dolgozatot írni.

Ma szerencsés napja volt – Gyuri bácsi, az öreg, bicegö antikváriumos igazi kincseket rakott ki a polcra: voltak ott Delfin-sorozat könyvek, történelmi regények  – ezek voltak kedvencei – de Karl May regények is. Mint mindig, ma is nagy volt a tolongás, mindenki egyszerre próbált a polcokhoz férközni, egyik-másik könyvért igazi közelharcot kellett folytatni: hiába, mióta a Cosbuc könyvesboltban is megcsappant a magyarországi könyvek száma, nagy kincsnek számított bármilyen magyar nyelvü mü. De sikerült, öt könyvet is sikerült elhalásznia – a baj csak az volt, hogy éppen pénze nem volt mindre, újra Gyuri bácsitól kellett kölcsön kérnie. Nem tudta, mit szól majd hozzá Mama – hisz pont a múlt héten történt, hogy azzal a feltétellel vett meg neki 80 lejért (Isti, mert ez a mi kisfiúnk neve, egész havi zsebpénzével felérö vagyonért) egy középkori történelmet taglaló könyvet, hogy most már legalább a következö hónapig bírja ki. Mindezt ünnepélyesen meg is igérte, hisz 80 lej nagy vagyon volt, tudta, nem csak számára, hanem Mama számára is, hisz alíg párszáz lejes nyugdíjból kellett gazdálkodnia – épp ezért volt olyan alíg érthetö gesztus részéröl mindez. Most mit tegyen? Forduljon Édesapához? Gyuri bácsi Édesapa iskolatársa volt – ezért is mert kölcsön kérni töle – és Édesapa ezidáig mindig szó nélkül húzta elö a pénzt a zsebéböl mikor este fáradtan, megtörve hazaért. De az utóbbi idöben már többször is elöfordult ez és valamiféle szorongást, büntudatot érzett – eszébe jutottak a titokban kihallgatott beszélgetések, mikor Mama arra panaszkodott Édesapának, hogy télire újra egy szobába kell huzódniuk, mert nem lesz elég a pénz fütésre. Édesapa ilyenkor mindig dühös lett és kifakadt, hogy nem azért dolgozik látástól-vakulásig, hogy nyomorognia kelljen, de Mama elvágta a vitát azzal, hogy jobb lenne, ha Istinek is megszorítaná a havi díját, ha élni akarnak és annyira ragaszkodik hozzá, hogy a fiút tovább taníttassa. Édesapa ilyenkor még dühösebb lett és az mondta, hogy igenis, Isti liceumba és egyetemre fog menni és könyvekre áldozni nem pénzkidobás. Erre már Mama sem mondott semmit, csak csendben ültek a sötétben – Istinek ilyenkor mindig elszorult a torka és néha bizony bele is sírta magát a párnájába.

Az iskola….

Isti a legjobb matekesnek számított a VI.B-ben, ezért mindenki irigyelte is, söt, egyik-másik osztálytársnöje egyenesen csodálattal nézett fel rá. Isti persze ezt nem vette észre, félt a lányok gúnyolódásától, nevetésétöl, félt Mama szigorától, félt attól, hogy észreveszik szeme villanását mikor egyik-másik osztálytársnöjének kivillant a combja szünetekben – mindeztöl rettegett és nem is igazán mert közeledni egyikükhöz sem. A bulikból is rendszeresen kimaradt, mível otthon szigorú rend uralkodott – este nyolckor otthon kellett lennie és kilenckor már villanyoltás volt, hisz az árammal is spórolni kellett.

De az iskolát – azt szerette. Izgatottan várta a történelemórákat, föleg, hogy most pont a középkort tanulták;de az igazi kedvenc a matek volt, elsösorban a mértan: valami megmagyarázhatatlan áhitat fogta el egyik-másik feladat megoldásának láttán – a tiszta, logikus, foltmentes levezetések, az egymásból következö érvek, megfellebezhetetlen igazságok, mindez igazi öröm volt Isti számára. Maga elé képzelte amint majd mindezt lelkesen magyarázza a jövö nebulóinak –hisz tanár akart lenni akire oly áhítattal néznek majd fel mint ahogy ö tekintett osztályfönökére, matektanárára.

Egyelöre izzadtan vágtatott át a villamossíneken és a Szamos hídján, az unottan pecázó öregek sora mellett. Bár továbbra is ott motoszkált a fejében a Gyuri bácsival szembeni tartozás amit még ma rendeznie kell, gondolatait az iskola felé irányította. Minduntalan az Édesapától kapott – nagy kincsként kezelt – öreg orosz órájára pillantott (melynek üvege repedt volt az 5-ös mellett) és megszaporázta lépteit. Fél óra múlva kezdödik az évharmadi dolgozat matekböl és neki még mosakodnia és ennie kell (ebéd nélkül Mama nem engedné el amúgy sem) meg átöltöznie és elvágtatnia az öt percre levö iskolába. Már szinte szaladva fordult be a Rákoczi útra, már látta is a dülöngélö kerítést. Nem sokat teketóriázott, átvetette magát a kerítésen és bevágtatott a nyitott ajtón.

– Megjöttem – lihegte kimerülten.

(ha van érdeklödés – folytatás következik)

Rethinking OS architecture for many-core chips

Tuesday, December 2nd, 2008

It has been a mantra of sorts lately that best approach an OS can take on a multi-core chip is to behave as a symmetric multi-processing (SMP) OS. This is the path Linux, Solaris and Windows have chosen. In short, it means that threads may be scheduled on any of the available (equal) cores and (baring for a user-defined core affinity) may be freely migrated by the OS to any other core in order to achieve (near) optimal load balancing.

This has proven to work quite well on chips with a few – 4, perhaps 8 – cores. Beyond that, however, SMP basically stops scaling in a reasonable manner. As it was presented by SGI, SMP Linux stops scaling anywhere near linear at around 16 cores and actually starts degrading in performance at around 48 processors.

Why is that?

Well there are a number of reasons, but three main ones stand out.

Firstly, no matter how fine grained locks may be, an SMP OS does need locks to protect shared structures – and the more parallel instances you have, the more likely the race situations will be. Secondly, an SMP OS has no (or very little) consideration  for cache trashing or memory bandwidth, which, considering that the memory bandwidth / core is decreasing with every new core that is added to the system, will eventually lead to performance degradation. Thirdly, if enabled, the complexity of re-balancing between cores is increasing with every core that is added to the system.

Obviously, the third problem may be addressed by locking down every thread to a specific core – however, this is precisely what takes away the advantage of SMP OSes (automatic load-balancing).

So, given this situation, what can and shall we do when it comes to operating systems for many-core processors?

Before putting forward my ideas related to this question, it’s good to take a look at two aspects related to many-core chips that are too many times overlooked. First is Amdahl’s law (scale-up of an application is limited by the size of it’s sequential part) and one possible solution for overcoming it: temporarily boosting core frequency by a factor of up to 10x when a sequential code is executed and dropping it back before the chip gets overheated (this is in theory possible, but to my knowledge no chip was deployed yet which would allow this at a fine-grained level). Second is that in chips with hundreds or thousands of cores, cores will be ‘cheap’ resources that, within reasonable limits, may be wasted. Allowing such a limited waste might mean bypassing micro-management on core level, e.g. no multi-threading within a core, a complete core being allocated to a single application.

Now, back to the problem of OS for many-core chips. Starting from the two aspects outlined above, one can draw at least two conclusions:

  • OSes will have to deal with environments where the speed of different processor cores is not just uneven, but may change rapidly based on the task being scheduled – and this change must be taken care of by the OS
  • Allowing ‘wasting’ of processor cores implies that for most of the cores there’s no need for a time-shared approach (common in today’s SMP systems)

Therefore, an efficient OS for many-core processors shall have support for frequency adaptability of cores based on the need of applications as well as support for managing processor cores in space shared rather than time-shared manner. In practice, this means a fundamental shift towards managing cores in a similar manner to memory, i.e., allocating the cores in bulks to applications and leaving the rest to the applications. The fundamental underlying principle is that of decentralization and avoidance of a centralized ‘control-it-all’ approach to scheduling.

How far are we from such an approach?

Looking at traditional mainstream OSes – very far. However, there are a few positive signs from the academy, projects that look exactly at these aspects outlined above. The end result, however, is still in the eye of the beholder….

Tá, Ké és társai

Tuesday, December 2nd, 2008

Elég hátul szerepelhetünk az Üni preferencia-listáján (mármint kedves édesanyja és kedves édesapja): a határozott ‘nem’ után Üni további két dolgot volt hajlandó nevén nevezni. Nem, kérem szépen, ez nem anya vagy apa volt – bár kitartóan próbálkozunk (a válasz egy elnézö mosoly…) – hanem: tányér és kép…

Nyilván nem mondja ilyen szépen ki, de egyértelmüen ‘¨tá’-t mond mikor a konyhában levö korondi tálra mutat és egyértelmüen ‘ké’-t mikor a hálóban levö grafikát veszi célba. Közben nagyokat vigyorog 🙂 .

Hát igen, úgy látszik még sokat kell tennünk mire hasonlóan érdekesek leszünk. Személy szerint még reménykedem a top 10-be való bejutásban 😉 .