Archive for November, 2008

Az utolsó játszma

Saturday, November 29th, 2008

Sz.B. emlékére

– Afenébe! Már senkinek sincs pirosa?! – vetette oda Öcsi mérgesen a káró hetesét.
– Valakinek az áfát is meg kell fizetnie – poénkodott Gelu
Pici összeseperte a kártyákat és keverni kezdett.
– Szerintetek mégis hol lehet Dömi? –kérdezte Öcsi
– Biztos megint berúgott és valamelyik árokban hever
Kedvetlen csend telepedett rájuk, csak a kártyák suhogása hallatszott. A katonai korházzal szemben levö sarki kocsmában ültek, egy külvárosi késdobáló lebujban, ahova munka után szoktak betérni, útban hazafelé, a gyári munkások. Ilyenkor délben azonban még csak a törzsvendégek voltak jelen – egy-két alkoholista és két jobb idöket is megért utcalány (inkább utcanémberek, ahogy Öcsi becézgette öket), akik egy fél deci áráért bármire kaphatók voltak, rögtön helyben, az udvari vécében. Meg persze a kártya-galeri négy tagja: Öcsi, Gelu, Gigi, Pici, mindannyian nagy whistesek és mindannyian infós diákok, akik most épp a labor fáradalmait igyekeztek mellözni. Az ötödik, Dömi, helye üres volt.
– De most tényleg, szerintetek mi van Dömivel? Próbáltad hívni? – ismételte meg Öcsi a kérdést.
– Igen, igen, próbáltam, senki nem vette fel – mérgelödött neki Gelu
– Mégse volt szokása hiányozni a whiströl…
– Majd elökerül. Emelj. 
Dömi a társaság egyik alapkártyásának számított. ö is infós volt és Geluhoz hasonlóan ö is évet ismételt. Igazi pókerarc volt, aki keveset beszélt, még kevesebbet nevetett, nem volt barátnöje és megrögzött bagós volt (nem akármit szívott ám, hanem szürömentes Carpati-ot, abból is szentgyörgyit). A whiströl soha nem hiányzott, söt, ö volt sokszor a kezdeményezö. Az egyetlen volt amúgy akit az ‘utcanémberek’ kerültek, miután azzal kedveskedett nekik, hogy még a kutyák sem ismerik a kollektív vécé fogalmát. Mély basszúshangjával számos kórusban számított alaptagnak és ugyanakkor egyik kedvenc foglalkozása volt a kottaírás – ennek az árából fedezte a cigi és a pia (vodka, mindig csak vodka) árát.
Öcsivel furcsa-vegyes barátságban voltak – általában együtt baktattak haza a sörgyárig és Dömi szótlalnul hallgatta Öcsi mélyenszántó elmélkedéseit az informatika rejtelmeiröl, a csajokról, szerencsejáték esélyeiröl… néha még kitéröt is tett vele a hídig. Öcsi volt az egyetlen, aki tudott a pofonról amit Dömi Kingától, az évfolyam szépétöl kapott és azt is, hogy miért (Dömi az ülö Kingát hátulról lazán átölelve próbált segíteni neki). Kinga aztán Pesten folytatta az egyetemet és Dömi többé soha nem említette. Tabunak számított, ugyanúgy mint az egyetem vagy a többi nö.
Aznap este Öcsi sokáig vacilált a telefon mellett, hogy felhívja-e vagy sem Dömit. Mikor végre rászánta magát, az elsö csörgés után lecsapta. Aztán mégis újra tárcsázott – hiányzott neki Dömi, már hetek óta nem találkoztak, csak egyszer beszéltek telefonon, akkor is csak annyit, hogy mikor tud Öcsi újra beszálni a whistbe.
A telefon kicsörgött. Öt csörgés után letette. Elutazott volna a szüleivel? Ez furcsa.
Aztán élesen kalimpálva megszólalt a telefon. Öcsi összerezzent – már késöre járt.
– Halló!
– Szevasz, itt Gelu. Dömi eltünt, most hívott az anyja, hogy tudunk-e róla valamit. Már a rendörségnek is szóltak
– Ne hülyéskedj. Vasárnap volt kártyázni?
– Vasárnap nem, de szombaton igen és utánna Picivel mentek bulizni. Azóta senki nem látta, nem ment haza, legalábbis reggel nem volt otthon.
– Lehet csak felszedett egy csajt
– Dömi? Ne légy idétlen. Na jó éjt
– Jó éjt..
Két napra rá esös, borongós idöben találkoztak újra. Az esö elverte az elözö napok forróságát, friss szellö fújdogált. Kedvetlenül ültek bent és verték a kártyát, kávéztak. Az egyik utcalány – Lena – odalejtett melléjük.
– Na mi van, a boszumflált haveretek feldobta a talpát?
– Kopj le Lena, az anyádat – pattant fel Pici. 
– Eszem azt a pici pöcsödet, Picikém, nem kell mindjárt nekem esni. Csak érdeklödöm.
– Mi van Lena, nem megy az üzlet? – mordult rá Gelu is – Na, tünés. Dömi beteg.
– Ó a szentem, már nem bírja a piát?
Öcsi vészes lassúsággal letette a kártyáját és felállt. Nem mondott semmit, de a nézésétöl Lena jobbnak látta eltünni.
– A fene ebbe a Dömibe, mégis hol lehet? – tört ki Gigi.
Pár pillanatig csend lett.
– Na én megyek – állt fel Öcsi – Lehet benézek Dömihez.
– Hívj fel, ha van valami. Nem mertem telefonálni a szüleinek.
Csepergö esöben, 11 körül ért Dömiékhez. Az ablakok mind sötétek voltak, csak a padlás szellözöje volt nyitva. Az utcán, mint nyáron sokszor, furcsa dögszag terjengett (a megboldogult macskákat és kutyákat néha napokig az útszélén felejtették).
Nem csengetett be. Pár perc után megfordult és elindult. Emberek jöttek szembe és Öcsinek többször is az volt az érzése, hogy Dömi halad el mellette. De mindig csalódott. A sörgyár sarkánál még megállt és elbámult a központ felé. Ilyenkor már kevesen jártak az utcán, csak a szél fújta a szemébe a langyos esöt.
Eszébe jutott az utolsó telefonhívás Dömitöl. “Többször kellett volna whistezni mennem. Akkor most tudnám hol bujkál ez az alak”
Dömit két napra rá találták meg otthon a padláson és már másnap eltemették, a szag miatt.
A kutyának új pórázt kellett venni.
A lebuj öt alapvendég nélkül maradt.
Az iskolakórus is új tag után nézett.

Régi délután

Friday, November 28th, 2008

Gyerekkorom egyik kedves emléke a szombat délutánok. A Rákoczi úton laktunk hárman – nagymamám, édesapám és jómagam. Akkoriban még büszkeség tárgya volt pionírnak lenni és szombat délelött iskolába jártunk. Akkor még volt szombati tévémüsor amikoris régi Disney filmeket adtak, délben 12-kor, a ’La sfârsit de saptamâna’ címü müsorban. Akkor még véget ért a müsor kettökor.

Jó is volt úgy, mert rohannom kellett vallásórára.

Mindig gyalog mentem, télen-nyáron. Az unitárius parókia a Magyar utcában volt, az egykori unitárius kollégiummal és a templommal szemben, melyen azt írta, hogy ’In honorem solius dei’ – az egy Isten dicsöségére. Egy fiatal lelkész tartotta a vallásórákat (többnyire csak nekem); igazi égimeszelö brassói legény volt, de én csak a ’kis pap bácsinak’ szólítottam, mert még nem volt ’igazi’ pap.

Általában egyedül voltam, így arról mesélt ami engem érdekelt – történelemröl, Kolozsvárról, Erdélyröl, a tordai országgyülésröl. Néha kimentünk a Házsongárdba, megnéztük Brassai, Dsida, Reményik sírját, mesélt Apáczairól, aki ’háttal állt nekünk’, mesélt Gábor Áronról, az ágyúiról, a szabadságról. Sok mindent nem értettem, de jól elraktároztam – és ha nem jön szembe velem 13 éves koromban egy számítógép, ma történész lennék. A nevére nem emlékszem, de azt, hogy magyar vagyok és büszke erdélyi származásomra, unitárius voltomra – azt neki is köszönhetem.

A vallásóra után gyalog mentem haza, a Sétatéren keresztül. Föleg összel szerettem ott hazamenni, a füstös, esteledö hüvösben, a sárguló fák alatt, a potyogó gesztenyék között. Akkoriban még víz volt a tóban és a parton kakast árultak (mindig vágyakoztam rá, de soha nem volt elég pénzem), akkor még fehérek voltak a padok és rajtuk fiatalok ültek, az asztaloknál öregek sakkoztak, malmoztak; de én általában álomvilágban jártam, Bocskai, Dávid Ferencz vagy Apáczai helyébe képzeltem magam, így az egész csak halovány érzések formájában ért el hozzám.

Mire hazaértem már be volt fütve a fürdöbe, nagymamám már sütötte a lerben héjában a krumplit. Szombat volt a feredönap – én voltam az elsö, általában nagymamám maradt utoljára. Utánna vacsoráztunk, sült krumplit vajjal és káposztalével. Mindig egész hordó savanyú káposztát tett el nagymamám télire egy vörös müanyag hordóba – ebböl készült a téli töltöttkáposzta és a szombat esti vacsorához a ’lé’. A krumplit mindig a gyalui ’szekeresektöl’ vettük, mindig szeptember végén.

Este olvastam vagy Amerika Hangját hallgattam. Kazetofon még nem volt, a tévében általában nem volt jó müsor. Néha elvették a villanyt, akkor gyertyafénynél folytattam. Néha römiztünk vagy kártyáztunk, néha nagymamámék meséltek a háborúról.

Néha eszembe jut az a világ – kommunizmus volt, de számomra, 10 éves kisrácnak, egy mesevilág ahol régi hösök jártak a villany-mentes sötétbe burkolozó kincses városban, ahol bármikor kiléphetett otthonából Dávid Ferencz, hogy elmondja Kolozsvár népének: ’Egy az Isten!’, ahol Báthory Zsigmod a lábasház ablakából nézte a nagyurak vesztét, ahol a Farkas utcai templomban még viszhangzott a török ágyúk dörgése, ahol Lincegh János épp elindul megmenteni szeretett városát. Egy világ, melyben 50 lej volt a havi zsebpénzem (10 lej fagyi + mozi, a többi könyvek Gyuri bácsi antikváriumából), melyben szombaton vallásórára jártam és este nagymamám krumplit sütött….

Megyek haza…

Friday, November 28th, 2008

L.-nek

”Megyek haza, ember! Elhiszed? Mert én nem. Még mindig nem … eddig csak  tudtam, hogy ma lesz az utolsó munkanapom, de most tényleg bekövetkezett. Elajándékoztam a virágaimat a finn kollégáknak. Szép virágok voltak, muskátlik, még anyám adta öket.
A munkából jó volt eljönni, szabadnak éreztem magam. Igazából nem fog hiányozni. Mondjuk az kellemes meglepetés volt, hogy szerveztek egy kis bucsúbulit számomra, melyen a fönököm nem vett részt. Beteget jelentett. A többiek meg finnül beszélgettek. A kaja azért jó volt.
Na, egészségedre! Hogy mi? Én fizetek ember, utoljára. Igyunk.
Hazamenni már rossz volt. Megjött Attila és elvitte a megmaradt cuccot. Maradt egy matrac, egy polc, a csomag meg a szemét. És persze Anikó. Lehangoló volt, erre muszáj volt inni. Már nem az enyém volt a lakás, csak voltam benne. El is mentünk gyorsan és jártunk egyet a kikötöben. Most van a hering-vásár, tudtad?
Hazamenni jó lesz, ember. Ma reggel felhívtam apámékat Cserkefalván. Tudod mit csináltak, ember? Reggeliztek. Tudod mit? Bundáskenyeret. Mindig azt reggeliznek. Lekvárral, amit anyám készít összel szilvából. Megkérdeztem apámat, hogy ivott-e elötte pálinkát. Azt mondta ma nem, mert megy az autóval Szentmártonba a vásárba. Máskor mindig iszik egy kupicával. Igazi pálinka az, ember, nem ilyen finyás vodka vagy mi. Anyám azt mondta igyekezzem, mert befüti a kemencét és süt házikenyeret meg minden.
Akkor éreztem, hogy hiányzik az a friss tej és friss széna illatú hangulat. Régen mindig kifeküdtem a nyitott csürpadlásra a szénába és a mezö zöngését hallgattam. Aztán a templomban harangoztak, onnan tudtam, hogy dél van.
Ezért építek rönkházat falura. Utálom a várost. Falun még minden olyan amilyennek lennie kell – egyenes, becsületes, tiszta. Ezt szerettem itt is. Jó volt.
Hogy visszajövök-e még? Honnan tudjam, ember? Most csak otthon akarok lenni és élvezni a szabadságot. Kirándulni, hegyet mászni, kiheverni a mezöre, felépíteni a házamat. Majd meglátom. Na, igyunk. Hogy mondják a finnek? Mi? Kippis?, Na, kippis meg egészségedre.”

Kezdetben vala a NEM!

Monday, November 24th, 2008

Amint már elözöleg ‘jelentettem’, Üni jó ideje halandzsázik ‘nem’, ‘mama’, ‘baba’, ‘vau’, ‘há te’, ‘há gá’ jellegü “szavak” segítségével. Történt viszont, hogy a múlt héten – ha nem is éhség de – részleges evéssztrájkba lépett, ami azt jelentette, hogy nem volt hajlandó ebédelni (azért a reggeli és esti kása/gyümölcs keverék lecsúszott). Kellemesen meglepö volt viszont az elutasítás módja: ha ebédnél a szája felé közelített a kanál, megrázta fejét és határozottan kijelentette, hogy ‘NEM’.  Nem egyszer, nem kétszer, hanem minden alkalommal.

Ezt még talán lehet a véletlen számlájára írni, de a hétvégén további jelét adta annak, hogy biza tudja mit jelent a ‘nem’ és a fejrázás. Általában, kérésre, el lehetett kérni töle a játékait (igaz, csak pár pillanatra, mert rögtön vissza is vette). Viszont szombaton mikor a plüss polipját kértem magához szorította, rám nézett, megrázta a fejét és határozottan, komolyan kijelentette, hogy – NEM. Mit mondjak, ennél kellemesebb visszautasítást még nem hallottam egy ifjú hölgytöl sem.

Felírhatjuk tehát a nagykönyvbe: Ünige Anna szemszögéböl kezdetben vala a (nagyon határozott) nem … 🙂

Who will use multiple cores, anyway?!

Wednesday, November 19th, 2008

This is a question that was buzzing me all the time while witnessing the great hoopla around the multi-core “revolution”. Really, is it so bad? Is ‘everyone’ impacted? Will my text editor stop working?!

Come on, it’s brighter than we think.

True, the frequency at which cores are running will not increase as fast as in the past, but it’s rather unlikely that it will decrease. Hence, for the vast majority of existing desktop applications, there is no threat of slow-down. Actually, by having multiple cores, we shall be able to still see some gains by doing nothing, just relying on the OS scheduling different applications on different cores. If an application will need more processing power, that need will come from the addition of new functionality in which case it shall be pretty easy to design it in as an activity off-loaded to an other core.

So, who should be really scared?

Well, those who need to scale up performance as they did in the past. These include (but are not limited to) graphics processing, packet processing (like routing), telecom, scientific computing. However, all these are already highly parallel and will benefit from multiple processing cores. Granted, there will be some issues to be hammered out related to cache, memory access and ‘true’ parallelism, but no fundamental shift is in sight.

So maybe it’s too much ado for nothing, after all?!

Well, not quite – I’ll return to this issue in the next post. It’s the schedulability and adaptability of processing resources that will change and will impact applications – firstly and mostly the already parallelized applications.

Tapsi-tapsi, tapsika

Wednesday, November 5th, 2008

Jó ideje próbálkozunk rávenni Ünit, hogy tapsoljon, szó ami szó ezidáig nem túl sok sikerrel. Már az is sikernek számított, ha hagyta, hogy összeütögessük a tappancsait, de általában egy unott szusszanásssal elrántotta a kezét és más elfoglaltság után nézett.

Ezért meglepetésként ért a minap, hogy Üni szépen odamászott a zenélö szamarához (rázogatásra 3 dallam egyikét játsza le), beindította, letelepedett melléje és miközben vígan riszálta magát – tapsolni kezdett. Nagy sikert aratott, a lelkes ‘bravo!’-ra és pusziözönre egy elnézö mosollyal válaszolt – de nyilván megjegyezte magának, hogy ez jó trükk mert azóta, ha rossz fát tesz a tüzre (mint például a zenegép ‘programozása’), a ‘nem szabad!’ felszólításra azzal válaszol, hogy fenékre vágja magát, tapsolni kezd és vigyorog. Nyilván ilyenkor illik megdicsérni, mire újra megpróbálja piszkálni a zenegépet, jön az újabb ‘nem szabad’; a válasz újra a tapsi – és a ciklus újrakezdödik, sumák vigyorgások közepette 😉