Archive for the ‘Graffiti’ Category

Séta

Saturday, December 18th, 2010

Vén fák alól érkezem
– mintha csak a múltból jönnék –
(mögöttem már zöldbe lobbantak a gesztenyék)
a Stadionhoz – behemót, kedves emlék
hol a gyözelemért izgultam egykor (rég)
és a Szamos –
jegeden kalandos
volt átkelni mikor jött a tél
hü halászaid a hídon állnak még
de a távolban – az már a Hét Vezér tér
– avagy ahogy ma hívják: július 14 –
magunkat látom amint rúgjuk a labdát
és biztosítjuk a tér ricsaját –
balról egykori iskolám
(átadom üzenetem némán)
lassítok – udvarán
fiatal apa oktatja kisfiát
”vállból hajítsd, messze a kosár”
szembejön egy égö hajú lány – elegáns –
(rám is mosolygott talán)
a sarok mögül az öreg ház nevet
van is mit: fejemet
beborítja a szirmok hava
– megérkeztem, haza –
hallom a vidám csaholást
(elsiet mellettem egy kisdiák
– vagy képzelem csak talán?)
hova is tetted a kulcsod, te szamár?!

Morrison

Saturday, December 18th, 2010

A hajnal gyilkosként érkezik
Megöli az izzó éj lángjait
Várj, ne fojtsd el
A dübörgö hangokat
Ne! Ne oltsd ki a parázsló vágyakat
Adj idöt az utolsó italnak
Egy percet a végsö dalnak

A fények meghaltak, elhagyták
Szürke arcodat
Látom rajta a fáradt ráncokat
Keserü ködben keresem
Kábán tántorogva
A megölt álmodat

Találkozás

Tuesday, June 22nd, 2010

Azért születtek, hogy találkozzanak.
De erröl egyikük sem tudott. Legkevésbé K.
K. egész életét az égetö sivatagi homokban és a forró kövek között töltötte. Számára ez volt az egyetlen létezési mód és nem is vágyott semmi másra. Vadászott, de csak azért mert vadásznia kellett – soha nem gondolta végig miért. Érezte, hogy várnia kell, hogy valami történni fog; nem tudatosan, csak úgy mint mikor reggel, ébredés után, tudjuk, hogy valami következik. Az óra csörög talán, egy madár kezd el csivitelni vagy esetleg egy autó indul valahova. Nem tudjuk, de érezzük, hogy valaminek történnie kell. Így volt vele K. is. Az életösztön forrása a várakozás volt és nem is volt semmije, csak a tudat, hogy valamire várnia kell.
E. is szegénynek született, de aztán sokat utazott. Soha nem foglalkozott azzal, van-e célja az egésznek. Mindegy volt. Egyre feljebb kapaszkodott azon a láthatatlan létrán és már ez is elég cél volt önmagában. K.-val ellentétben E.-nek volt családja és ez is így volt rendjén – bár E.-nek soha nem is jutott eszébe K.-hoz mérni magát. K. és társai csupán csúszómászók voltak E. szemében, értelmetlenek. Igazából E. soha nem is találkozott K.-val vagy K. bármelyik társával.
Addig a bizonyos napig.
Ez a nap K. szempontjából hasonló volt sok más naphoz. Dideregve és éhesen ébredt de a vadász-szerencse nem tartott vele. Nem tudta miért, de közelebb ment a Nagy Szürke Ösvényhez. Talán arra számított vagy valami morzsa kárpotolja? K. nem gondolkodott ilyen távlatokban. Éhes volt, de nem tudta, hogy az éhség csak egy eszköz, ami közelebb viszi az Ösvényhez.
E. számára ez a nap izgalmakkal telinek igérkezett. Új helyre utazott és kiváncsian ült be az autóba. Joshua fákat akart látni, pont olyan fákat amilyenek alatt K. tengette az életét. Persze nem tudta, hogy a Joshua fáknak is céljuk van, pont úgy mint fotós szenvedélyének.
Megállt az út szélén. A motort nem is állította le, hiszen csak egy-két képet akart készíteni. A forróság nyomasztó volt, a csend is.
K. vette észre E.-t elöször és tudta, hogy mi a teendöje. Csendben, szisszenés nélkül közelített feléje, óvatosan, mint akinek az élete függ töle. E. nem vette észre – már csak a surranást hallotta majd az éles hasító fájdalmat a lábában. Felüvöltött és ösztönösen taposott K. csavarodó, pikkelyes testére.
Az utolsó hang amit K. hallott a saját csontjainak ropogása volt, de tudta, hogy ö nyert, teljesítette küldetését. Csak egy érzés volt ami elmúlt hirtelen.
Pár óra telt el, mozdulatlanul feküdtek egymás mellett – a pikkelyes K. és E., az ember. Délután lett mire az elsö autó megállt E. jármüve mellett, de E. már nem látta a feléje hajló arcot – gondolatban még otthon volt, az öreg almafa alatt.
De érezte, hogy mégis csak most érkezett meg.

Fennia

Monday, November 9th, 2009

Kristálytavakon táncoló fényes éjszakában
Árnyak suhannak a viina mámorában
Itt nem csak a tavak, de a csend is mély
Sokan azt mondják: a hely ingerszegény
De idegen, a te szavad is elmarad
Rozsdaszínü ösi fák alatt
Némán keresed a mámort s a kéjt
Ha fehér lepellel borít be a végtelen éj
Ide nem jut el a napfény illata
Mégis itt született Aalto s az Iittala
Más világ ez, hó és smaragd,
Sziklák, alkohol és szerény gondolat

Az vagyok

Thursday, October 15th, 2009

H.-nak

Az vagyok amit az a hely adott
Ahol elöször láttam
Az Esthajnal csillagot
Ahol elöször mondtam:
Szeretlek
És a gesztenyefák alatt
Ránk esteledett
Ahol fontos a szó, a múlt és a jövö,
Némán állnak romok
a giccs és gyom között
Puszta falvak, elnémult harangok
Szilaj erdök és egy marok
Ember aki emlékszik még –
két országnak is királyt adó e vidék
Ott mondták elöször:
azt hidd amit a lelked kiván
és ebben senki nem lelhet hibát –
az vagyok amit az a hely adott
és az amit ebböl neked
majd tovább adhatok

Kolozsvári történet – IV.

Wednesday, January 28th, 2009

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg 

Meglepödött, de szó nélkül félreállt az ablak mellé. Az egész jelenetet csak Kati és Zsuzska vették észre, a többiek siettek kifelé, hisz nagyszünet következett.
Mikor mindenki kiment, az oszi becsukta az ajtót és komolyan Isti elé lépett. A kinti zaj hirtelen eltompult és Isti érezte, hogy hideg veríték csorog végig a hátán. Mi lehet a baj? Észrevett volna valamit? Akkor miért nem szólt azonnal?! Az oszi komolyan nézett rá pár pillanatig majd megszólalt.
– Gondolom tudod, hogy láttam a puskát, amit hátra adtál.
Isti hallgatott, csak a szíve vert erösebben.
– Felelj, Isti. Hátra adtad a puskát, igy van?
Nem mert megszólalni. Úristen, ha egyest kap, MATEKBÖL – nem lesz képes Mama elé állni többet. Érezte, hogy kivörösödik.
– Nézd Isti, ha egyest akartam volna adni neked, szólok az osztály elött. Szóval, írtál-e vagy sem puskát a többieknek?
– Igen – rebegte alig hallhatóan Isti, pár másodperc csend után.
– Rendben. Örvendek, hogy belátod. Nézd, Isti, te vagy a legjobb tanuló ebben az osztályban, te vagy akinek a legnagyobb esélye van kitörni.
Egy pillanatig elhallgatott és Istit nézte.
– Ezt az esélyt nem szabad elpazarolnod. Apád és nagyanyád azért dolgoznak és áldoznak fel mindent, hogy te messze juthass az életben, világos? Ehhez tartsd magad és légy tisztességes. Megértetted?
– Igenis, oszi bácsi. Sajnálom. Én jót akarok és ha nem segítek…
– … akkor helyesen cselekszel – vágott a szavába az oszi – Azt hiszed a többiek hálásak lesznek pár év múlva ezért? Hidd el nekem, nem. Viszont számodra fontos lesz, hogy mindig egyenes háttal állhass meg a világ elött – hisz ez a tiéd és a tudásod. Elmehetsz.
– Viszontlátásra, oszi bácsi – motyogta Isti és kilépett az ajtón. Úgy érezte, rögtön elsülyed szégyenében.
Az folyosó üres volt – nagyszünetben mindenki az udvarra tódult – csak Zsuzska állt ott. Odalépett Istihez.
– Mit akart az oszi? Minden rendben? – kérdezte Zsuzska aggodalmasan.
– Igen, igen, semmi fontos – motyogta Isti.
Zsuzska még közelebb lépett, annyira, hogy mellei Istihez értek és Isti a száján érezte a leheletét. Ha lehet, még jobban elöntötte a forróság és még vörösebb lett zavarában.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta Zsuzska – Hálás vagyok, rendes fiú vagy.
Az Isti szemébe nézett, majd hirtelen szájon csókolta, hátat fordított és kirohant az udvarra. Isti ijedten nézett szét, de a folyosó üres volt. Mögötte kinyílt az ajtó, az oszi lépett ki rajta a dolgozatokkal és a naplóval a hóna alatt. Nyilván meglepödhetett diákja rákvörös, ijedt képén amit az elözö beszélgetés következményének tudhatott be, mert egy pillanatra megtorpant majd elmosolyodott.
– Na, lódulj már, ne állj itt mint egy madárijesztö. Amit mondani akartam elmondtam, a többi már töled függ.
– Igenis, oszi bácsi. Köszönöm és még egyszer elnézést – rebegte Isti, majd gyorsan, szinte futva, kifelé indult.

(folytatás következik)

Kolozsvári történet – III.

Wednesday, January 7th, 2009

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg

Az oszi körülbelül harmincöt év körüli, alacsony, barna, Hitler bajuszos matektanár volt, akire mindenki nagy tisztelettel és bizalommal tekintett – nem véletlenül, hisz elégszer kiállt diákjai mellett és kihúzta öket a csávából. Az asztronómia volt a hobbija, könyvet is írt (amit mindenki megvett és dedikáltatott vele, bár a levezetésekböl egy kukkot sem értettek – még Isti sem), de mindenki tudta róla, hogy ezen túl óriási könyvtárral rendelkezik – családi hagyaték, hisz az apja jól ismert író és müfordító volt. Szívesen kölcsönzött is és minden diákja nagy megtiszteltetésnek vette ezt. Gyakran szervezett író – diák találkozókat, meghívta Kányádit, Fodor Sándort, Méhes Györgyöt, söt, Lili nénit is aki olyan szépen tudott mesélni a kamaszodó középiskolások nyelvén, hogy a megrögzött rosszcsontok is illedelmesen hallgatták.
– Jó napot, gyerekek! Befelé, kezdenünk kell! – mondta az oszi miközben nyitotta a teremajtót.
– Jó napot, oszi bácsi! – viszhangzott a folyosó a kórustól. Mindenki egyszerre próbált berontani, hogy minél hamarabb kialakíthassa stratégiai pozicíóját. A gyurakodás eltartott 1-2 percig, de aztán feszült csend lett. Az oszi gyorsan kiosztotta a dolgozatlapokat, majd elkezdte felírni a táblára a feladatokat. Isti ugyanolyan izgalommal figyelt mint mindenki más, de hamar megnyugodott. A feladatokat látva TUDTA, hogy ez nem lesz nehéz, hamar végez majd. A padok közt elindult a suttogás, lapok zizegtek, valahol egy könyv is a földön landolt éles csattanással.
Hirtelen csend lett. Az oszi nyugodtan befejezte az utolsó feladat felírását is, majd az osztály felé fordult.
– Fiaim, itt vagy tudtok, vagy nem, a könyv nem segít. Tudni kellene, hogy mit keressetek a könyvben … Viszont, ha azt látom, hogy valaki mástól másol, azonnal egyest kap, világos?
Síri csend ült az osztályon.
– Rendben. Van másfél órátok, aki hamarabb befejezi kimehet.
Nyugodtan letelepedett a katedrához, csak a szeme sarkából figyelte az osztályt. Isti elövette viharverte gólyostollját – ezt használta már harmadik éve, mert amíg jó, minek kicserélni? – és munkához látott. Az algebra könnyü volt, a mértanfeladatnál is hamar rájött a megoldás kulcsára, már csak papírra kellett vetni.
– Isti, add majd ide kérlek a mértanfeladatot, jó? – hallotta Zsuzska suttogó hangját hátulról – Kérlek!
Nem válaszolt, de amint végzett, gyorsan leírta a megoldást egy piszkozatra is. Összegyürte, egy óvatlan pillanatban leejtette a földre majd hátra rúgta. Zsuzska ügyesen felkapta. Az oszi látszólag semmit nem vett észre.
– Köszi szépen Isti, aranyos vagy! – hallotta a suttogó köszönetet hátulról.
Vékony mosoly futott át az Isti arcán, tudta, hogy még legalább tizen felhasználják majd az általa írt puskát. Bár már végzett, nem ment ki az osztályból. Szeretett bent maradni, hallgatni a többiek sustorgását, szöszmötölését. Közben elmerengett, a ma vásárolt könyvek jártak az eszében, kellemes izgalom járta át, ha az estére gondolt amikor majd nekiállhat olvasni is. Aztán a múlt hétvégi vallásórára gondolt amikor a kis pap bácsi – igazából teológus diák, Isti keresztelte el ‘kis’ pap bácsinak, mível nem volt ‘igazi pap’ – a temetöben mesélt neki Bölöni Farkas Sándorról (Isti nagyapjának a falubelije), a nagy utazóról, aki a szabadság és demokrácia elveit hozta magával az amerikai kontinensröl. Mikor Isti rákérdezett, hogy akkor most is demokrácia van, a kis pap bácsi csak mosolygott és barackot nyomott a fejére. ‘Menjünk’ – mondta – ´késöre jár, vége az órának. Majd egyszer megérted ezt is’. Isti nem értette, de annyira nem is feszegette a dolgot, hisz ezerszer a lelkére kötötték otthon, hogy ‘ne politizáljon’ és föleg a pártról és Ceausescuról ne nyilatkozzon. A vallásórákat szerette – ö volt az egyedüli résztvevö és a teológus diák arról mesélt ami Istit érdekelte – elsösorban az unitárius vallásról (Isti, amint Édesapa és a nagyapja is, unitárius volt – a család a háromszéki Bölönböl származott), Erdély történelméröl, a híres elödökröl akikröl máshol sehol nem hallhatott. Az egész várost – a Fötért, az Óvárat, a Farkas utcát – egész másként élte meg egy ilyen beszélgetés után; elképzelte milyen lehetett a nagy elödök idején, söt gyakran az ök helyébe képzelte magát. Egyik nagy álma volt megszerezni, kiolvasni Jakab Elek müvét, Kolozsvár történetét.
A csengö riasztotta fel merengéséböl. Az oszi felállt.
– Kész, ennyi volt. Irószereket letenni, mindenki hozza ide a dolgozatát
Hirtelen nyüzsgés támadt. Isti is a katedrához lépett, betette a csomóba a dolgozatát és már indult volna kifele, de az oszi utánna szólt.
– Isti, maradj bent. Beszélni akarok veled.
Meglepödött, de szó nélkül félreállt az ablak mellé. Az egész jelenetet csak Kati és Zsuzska vették észre, a többiek siettek kifelé, hisz nagyszünet következett.

(folytatás következik)

Kolozsvári történet – II.

Tuesday, December 16th, 2008

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg

Mama felpattant a megterített asztal mellöl. Hetvenöt éves de még mindig mozgékony, energikus asszony volt, Édesapa anyja, aki, mióta édesanya elhagyta öket, saját fiaként nevelte Istit, szigorúan, puritánul, a maga módján. Gyönyörü, hullámos, hófehér haja volt, amit hátra fésülve hordott, ómódi hajtükkel megtüzve (ugyanazokat használta már leánykorában is). Bár csak hat osztályt végzett, nagyon jó fejszámoló volt, büszkén hirdette – persze csak Isti háta mögött, nehogy elbízza magát a gyerek – hogy az unokája töle örökölte ezirányú tehetségét.
– Hol csavarogtál megint, te? Mindjárt az iskolában kell lenned, az ebéd meg ki is hült. Ott a ruhád, mosakodj meg, olyan vagy mint egy malac! Bepakoltál? – sorolta el egy szuszra és már szaladt is a kályhához.
– Az antikváriumban, Gyuri bácsi üdvözöl. Ne haragudj Mama, késön hozta ki az új könyveket. Már reggel bepakoltam.
– Már megint költekeztél? Mire jó az? Na, eredj, öltözz már át, ne lihegj itt nekem
Bevágtatott a fürdöbe. Kicsit megnyugodott, hisz most már biztos elér az iskolába is. Az ebédet – krumpigulyást, hús nélkül, de a kertben termett, Mama által eltett savanyú uborkával – percek alatt bevágta és már rohant is.
– Ne a kerítésen ugorj át, te, mit szólnak a szomszédok ? – kiáltotta utánna Mama, de már messze járt, átvágtatott a Hariuc család nyitott kertjén, eltrappolt a blokkok büzlö szemetesei mellett és a poros úton szinte futólépésben ment az iskola felé.
Itt érte utól Kati, az osztálytársa, a fiúk – kinek titkolt, kinek nem – álmainak tárgya, igazi nagylány, szépen gömbölyödö mellekkel. Korához képest magas, sudár lány volt, gyönyörü, hosszú fekete hajjal amit copfba kötve hordott az iskolában és mély, villogó zöld macskaszemekkel. Kedvesen tudott mosolyogni és szépségének tudatában ki is használta ezt – jókat szórakozott fiú osztálytársai zavarán és félszegségén mikor incselkedve szólt hozzájuk.
Isti titkon szerelmes volt Katiba, napokig nem aludt pár héttel korábban mikor Józsi – amúgy Isti egyik jó barátja és ugyancsak könyvmoly – elhívta Katit moziba. A hónap szenzációja volt, Isti és a többi srác direkt azért ment el ugyanakkor ugyanabba a moziba, hogy meglesse, valóban elhívta-e. Valóban így volt, söt, egy héttel késöbb már Andrissal is elment egy másik filmre, kézen fogva. Isti szinte belebetegedett, napokig alig köszönt Katinak, kerülte, leverten járt fel és alá – mintha egy nagy árulás történt volna, mintha Kati megcsalta volna tiszta szerelmét – amit nem is mert bevallani, csak rögtön a szemétbe kerülö rövid versekben mert elismerni.
– Szia Isti, nem vársz meg?
– Szia Kati, sietnünk kell, évharmadit írunk – vetette oda, egy picit sem lassítva.
– Mond, Isti, miért haragszol rám? Azért mert elmentem Józsival vagy Andrissal moziba?
– Nem haragszom rád, azt csinálhatsz amit akarsz – lihegte dühösen Isti.
– Ne hazudj, ismerlek. Állj már meg – ugrott eléje.
– Mi van már, mit akarsz? – torppant meg szemébe csorgó izzadtsággal. Ó, be gyülölte ilyenkor magát!
– Azt, hogy csókolj meg. Talán nem félsz?
– Miért csókoljalak meg?! Nem elég neked Andris? Miért csúfolódsz velem?
– Azt hiszed, hogy érdekel engem Józsi vagy Andris? Buta vagy, semmit sem tudsz a lányokról! Azért mentem velük moziba, mert ingyen volt és még fagyit is vettek. Te miért nem veszel?
– Miért piszkálsz megint?
– Istenem, de buta vagy. Azt hiszed, nem látom miként nézel rám szünetben?! Majd kiguvad a szemed! Vigyél már el te is moziba! Akarom!
– Nem érdekelsz Kati! Érted? – kiabálta Isti vörösen, maga sem tudva miért. Kavargott benne a düh Kati iránt, a kétkedés, a félelem Mamától (aki minden lányban egy ‘kis kurvát’ látott) és a saját félszegsége felett érzett harag.
– Buta vagy, Isti, nagyon buta!
Beértek az iskolaudvarra, Isti tüntetöen különvált Katitól és a többi srác felé indult. Öt perc múlva kezdödött az óra, mindenki izgatottan forgatta a matek-könyveket, valahogy úgy, ahogy a fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.
– Sziasztok!
– Szia, Istikó (ez volt Istinek a beceneve) – rikkantott vissza Andris – Biztos tudsz mint állat.
– Ugyan már, annyira nem nehéz
– Persze, neked nem aki mindig a mateket falja. Azért segíts majd, rendben? Föleg mértanból, jó?
– Ha tudok, persze.
– Nekem is, jó? – penderült oda Zsuzska. Zsuzska Katinak a legjobb barátnöje volt és – legalábbis Andris szerint – fülig szerelmes Istibe. Ö is már igazi nagylány volt, szép hosszú szöke hajjal és égszinkék szemekkel – nem is csoda, hogy Katival voltak jóbarátok.
Isti elvörösödött.
– Igen, igen – hebegte.
Bevonultak az épületbe. Tipikus kommunista kultúrpajta volt, óriási ablakokkal, kongó, cementpadlós folyosókkal. Télen mindig hideg volt, a huzatos tantermekben nagykabátban ült mindenki – a fütéssel spórolni kezdett, szerencséjük volt, ha a villanyt nem vették el. A padok igencsak rozoga állapotban voltak, nebulók generációinak graffitijaival borítva (jó részük vagy szerelmi vallomás vagy ‘puska’ volt).
Alig értek a terem elé, a folyosó végén feltünt az “oszi bácsi”, a naplóval a hóna alatt.

(folytatás következik)

Kolozsvári történet – I.

Saturday, December 13th, 2008

M. emlékére aki nélkül ezek a sorok nem születhettek volna meg

Amint ezeket a sorokat írom, újra felélednek bennem azok a régi érzések, illatok, képek melyeket – szilárdul hittem – már rég eltakart az elmúlt idö pora és az új idök sara, ott messze, a Sétatér és a Hója vén fái alatt. Ám mint mikor lomtalanításkor kezünkbe veszünk egy látszólag jelentéktelen kacatot és, csak úgy megszokásból megdörgölve ruhánk szélével (lám, mi is volt valaha az istenadta) elénk varázsolja évtizedes lepel homálya mögül egy messzejáró kedves rég elfelejtettnek vélt képét, ránkzúdítva múltunk hömpölygö hordalékát  – nos, így bukkan fel elöttem, amint a kopogó billentyük lassan leverik róla a port, egy kisfiú képe. Még homályos, csak az emlékek fénye felé tartva kivehetö fekete-fehér kép, de lassan életre kell, kiszinesedik, már meg is mozdul, söt már hallom is a fák zúgását fülemben, látom a dundi kisfiút, amint lehajtott fejjel, se jobbra, se balra nézve, álmaiba veszve rohan át a Sétatéren, külföldi rokonoktól kapott müanyag zacskóba csomagolt antikváriumi könyveket szorongatva hónalja alatt. Ruhája kisé kopottas, bakkancsán meglátszik a cipész keze, pulovere, sapkája a nagymama munkája. Ösz van, a déli napsütésben a füstízü szél öreg gesztenyék sárga leveleit sepri a tó vizébe, szerelmesek ülnek a padokon, öregek sakkoznak a kockás asztaloknál – de  a kissrác mindebböl semmit sem lát: a frissen vásárolt könyvekre gondol, melyeknek csak este tud nekiesni, hisz most elöbb iskolába kell rohannia, évharmadi dolgozatot írni.

Ma szerencsés napja volt – Gyuri bácsi, az öreg, bicegö antikváriumos igazi kincseket rakott ki a polcra: voltak ott Delfin-sorozat könyvek, történelmi regények  – ezek voltak kedvencei – de Karl May regények is. Mint mindig, ma is nagy volt a tolongás, mindenki egyszerre próbált a polcokhoz férközni, egyik-másik könyvért igazi közelharcot kellett folytatni: hiába, mióta a Cosbuc könyvesboltban is megcsappant a magyarországi könyvek száma, nagy kincsnek számított bármilyen magyar nyelvü mü. De sikerült, öt könyvet is sikerült elhalásznia – a baj csak az volt, hogy éppen pénze nem volt mindre, újra Gyuri bácsitól kellett kölcsön kérnie. Nem tudta, mit szól majd hozzá Mama – hisz pont a múlt héten történt, hogy azzal a feltétellel vett meg neki 80 lejért (Isti, mert ez a mi kisfiúnk neve, egész havi zsebpénzével felérö vagyonért) egy középkori történelmet taglaló könyvet, hogy most már legalább a következö hónapig bírja ki. Mindezt ünnepélyesen meg is igérte, hisz 80 lej nagy vagyon volt, tudta, nem csak számára, hanem Mama számára is, hisz alíg párszáz lejes nyugdíjból kellett gazdálkodnia – épp ezért volt olyan alíg érthetö gesztus részéröl mindez. Most mit tegyen? Forduljon Édesapához? Gyuri bácsi Édesapa iskolatársa volt – ezért is mert kölcsön kérni töle – és Édesapa ezidáig mindig szó nélkül húzta elö a pénzt a zsebéböl mikor este fáradtan, megtörve hazaért. De az utóbbi idöben már többször is elöfordult ez és valamiféle szorongást, büntudatot érzett – eszébe jutottak a titokban kihallgatott beszélgetések, mikor Mama arra panaszkodott Édesapának, hogy télire újra egy szobába kell huzódniuk, mert nem lesz elég a pénz fütésre. Édesapa ilyenkor mindig dühös lett és kifakadt, hogy nem azért dolgozik látástól-vakulásig, hogy nyomorognia kelljen, de Mama elvágta a vitát azzal, hogy jobb lenne, ha Istinek is megszorítaná a havi díját, ha élni akarnak és annyira ragaszkodik hozzá, hogy a fiút tovább taníttassa. Édesapa ilyenkor még dühösebb lett és az mondta, hogy igenis, Isti liceumba és egyetemre fog menni és könyvekre áldozni nem pénzkidobás. Erre már Mama sem mondott semmit, csak csendben ültek a sötétben – Istinek ilyenkor mindig elszorult a torka és néha bizony bele is sírta magát a párnájába.

Az iskola….

Isti a legjobb matekesnek számított a VI.B-ben, ezért mindenki irigyelte is, söt, egyik-másik osztálytársnöje egyenesen csodálattal nézett fel rá. Isti persze ezt nem vette észre, félt a lányok gúnyolódásától, nevetésétöl, félt Mama szigorától, félt attól, hogy észreveszik szeme villanását mikor egyik-másik osztálytársnöjének kivillant a combja szünetekben – mindeztöl rettegett és nem is igazán mert közeledni egyikükhöz sem. A bulikból is rendszeresen kimaradt, mível otthon szigorú rend uralkodott – este nyolckor otthon kellett lennie és kilenckor már villanyoltás volt, hisz az árammal is spórolni kellett.

De az iskolát – azt szerette. Izgatottan várta a történelemórákat, föleg, hogy most pont a középkort tanulták;de az igazi kedvenc a matek volt, elsösorban a mértan: valami megmagyarázhatatlan áhitat fogta el egyik-másik feladat megoldásának láttán – a tiszta, logikus, foltmentes levezetések, az egymásból következö érvek, megfellebezhetetlen igazságok, mindez igazi öröm volt Isti számára. Maga elé képzelte amint majd mindezt lelkesen magyarázza a jövö nebulóinak –hisz tanár akart lenni akire oly áhítattal néznek majd fel mint ahogy ö tekintett osztályfönökére, matektanárára.

Egyelöre izzadtan vágtatott át a villamossíneken és a Szamos hídján, az unottan pecázó öregek sora mellett. Bár továbbra is ott motoszkált a fejében a Gyuri bácsival szembeni tartozás amit még ma rendeznie kell, gondolatait az iskola felé irányította. Minduntalan az Édesapától kapott – nagy kincsként kezelt – öreg orosz órájára pillantott (melynek üvege repedt volt az 5-ös mellett) és megszaporázta lépteit. Fél óra múlva kezdödik az évharmadi dolgozat matekböl és neki még mosakodnia és ennie kell (ebéd nélkül Mama nem engedné el amúgy sem) meg átöltöznie és elvágtatnia az öt percre levö iskolába. Már szinte szaladva fordult be a Rákoczi útra, már látta is a dülöngélö kerítést. Nem sokat teketóriázott, átvetette magát a kerítésen és bevágtatott a nyitott ajtón.

– Megjöttem – lihegte kimerülten.

(ha van érdeklödés – folytatás következik)

Az utolsó játszma

Saturday, November 29th, 2008

Sz.B. emlékére

– Afenébe! Már senkinek sincs pirosa?! – vetette oda Öcsi mérgesen a káró hetesét.
– Valakinek az áfát is meg kell fizetnie – poénkodott Gelu
Pici összeseperte a kártyákat és keverni kezdett.
– Szerintetek mégis hol lehet Dömi? –kérdezte Öcsi
– Biztos megint berúgott és valamelyik árokban hever
Kedvetlen csend telepedett rájuk, csak a kártyák suhogása hallatszott. A katonai korházzal szemben levö sarki kocsmában ültek, egy külvárosi késdobáló lebujban, ahova munka után szoktak betérni, útban hazafelé, a gyári munkások. Ilyenkor délben azonban még csak a törzsvendégek voltak jelen – egy-két alkoholista és két jobb idöket is megért utcalány (inkább utcanémberek, ahogy Öcsi becézgette öket), akik egy fél deci áráért bármire kaphatók voltak, rögtön helyben, az udvari vécében. Meg persze a kártya-galeri négy tagja: Öcsi, Gelu, Gigi, Pici, mindannyian nagy whistesek és mindannyian infós diákok, akik most épp a labor fáradalmait igyekeztek mellözni. Az ötödik, Dömi, helye üres volt.
– De most tényleg, szerintetek mi van Dömivel? Próbáltad hívni? – ismételte meg Öcsi a kérdést.
– Igen, igen, próbáltam, senki nem vette fel – mérgelödött neki Gelu
– Mégse volt szokása hiányozni a whiströl…
– Majd elökerül. Emelj. 
Dömi a társaság egyik alapkártyásának számított. ö is infós volt és Geluhoz hasonlóan ö is évet ismételt. Igazi pókerarc volt, aki keveset beszélt, még kevesebbet nevetett, nem volt barátnöje és megrögzött bagós volt (nem akármit szívott ám, hanem szürömentes Carpati-ot, abból is szentgyörgyit). A whiströl soha nem hiányzott, söt, ö volt sokszor a kezdeményezö. Az egyetlen volt amúgy akit az ‘utcanémberek’ kerültek, miután azzal kedveskedett nekik, hogy még a kutyák sem ismerik a kollektív vécé fogalmát. Mély basszúshangjával számos kórusban számított alaptagnak és ugyanakkor egyik kedvenc foglalkozása volt a kottaírás – ennek az árából fedezte a cigi és a pia (vodka, mindig csak vodka) árát.
Öcsivel furcsa-vegyes barátságban voltak – általában együtt baktattak haza a sörgyárig és Dömi szótlalnul hallgatta Öcsi mélyenszántó elmélkedéseit az informatika rejtelmeiröl, a csajokról, szerencsejáték esélyeiröl… néha még kitéröt is tett vele a hídig. Öcsi volt az egyetlen, aki tudott a pofonról amit Dömi Kingától, az évfolyam szépétöl kapott és azt is, hogy miért (Dömi az ülö Kingát hátulról lazán átölelve próbált segíteni neki). Kinga aztán Pesten folytatta az egyetemet és Dömi többé soha nem említette. Tabunak számított, ugyanúgy mint az egyetem vagy a többi nö.
Aznap este Öcsi sokáig vacilált a telefon mellett, hogy felhívja-e vagy sem Dömit. Mikor végre rászánta magát, az elsö csörgés után lecsapta. Aztán mégis újra tárcsázott – hiányzott neki Dömi, már hetek óta nem találkoztak, csak egyszer beszéltek telefonon, akkor is csak annyit, hogy mikor tud Öcsi újra beszálni a whistbe.
A telefon kicsörgött. Öt csörgés után letette. Elutazott volna a szüleivel? Ez furcsa.
Aztán élesen kalimpálva megszólalt a telefon. Öcsi összerezzent – már késöre járt.
– Halló!
– Szevasz, itt Gelu. Dömi eltünt, most hívott az anyja, hogy tudunk-e róla valamit. Már a rendörségnek is szóltak
– Ne hülyéskedj. Vasárnap volt kártyázni?
– Vasárnap nem, de szombaton igen és utánna Picivel mentek bulizni. Azóta senki nem látta, nem ment haza, legalábbis reggel nem volt otthon.
– Lehet csak felszedett egy csajt
– Dömi? Ne légy idétlen. Na jó éjt
– Jó éjt..
Két napra rá esös, borongós idöben találkoztak újra. Az esö elverte az elözö napok forróságát, friss szellö fújdogált. Kedvetlenül ültek bent és verték a kártyát, kávéztak. Az egyik utcalány – Lena – odalejtett melléjük.
– Na mi van, a boszumflált haveretek feldobta a talpát?
– Kopj le Lena, az anyádat – pattant fel Pici. 
– Eszem azt a pici pöcsödet, Picikém, nem kell mindjárt nekem esni. Csak érdeklödöm.
– Mi van Lena, nem megy az üzlet? – mordult rá Gelu is – Na, tünés. Dömi beteg.
– Ó a szentem, már nem bírja a piát?
Öcsi vészes lassúsággal letette a kártyáját és felállt. Nem mondott semmit, de a nézésétöl Lena jobbnak látta eltünni.
– A fene ebbe a Dömibe, mégis hol lehet? – tört ki Gigi.
Pár pillanatig csend lett.
– Na én megyek – állt fel Öcsi – Lehet benézek Dömihez.
– Hívj fel, ha van valami. Nem mertem telefonálni a szüleinek.
Csepergö esöben, 11 körül ért Dömiékhez. Az ablakok mind sötétek voltak, csak a padlás szellözöje volt nyitva. Az utcán, mint nyáron sokszor, furcsa dögszag terjengett (a megboldogult macskákat és kutyákat néha napokig az útszélén felejtették).
Nem csengetett be. Pár perc után megfordult és elindult. Emberek jöttek szembe és Öcsinek többször is az volt az érzése, hogy Dömi halad el mellette. De mindig csalódott. A sörgyár sarkánál még megállt és elbámult a központ felé. Ilyenkor már kevesen jártak az utcán, csak a szél fújta a szemébe a langyos esöt.
Eszébe jutott az utolsó telefonhívás Dömitöl. “Többször kellett volna whistezni mennem. Akkor most tudnám hol bujkál ez az alak”
Dömit két napra rá találták meg otthon a padláson és már másnap eltemették, a szag miatt.
A kutyának új pórázt kellett venni.
A lebuj öt alapvendég nélkül maradt.
Az iskolakórus is új tag után nézett.

Régi délután

Friday, November 28th, 2008

Gyerekkorom egyik kedves emléke a szombat délutánok. A Rákoczi úton laktunk hárman – nagymamám, édesapám és jómagam. Akkoriban még büszkeség tárgya volt pionírnak lenni és szombat délelött iskolába jártunk. Akkor még volt szombati tévémüsor amikoris régi Disney filmeket adtak, délben 12-kor, a ’La sfârsit de saptamâna’ címü müsorban. Akkor még véget ért a müsor kettökor.

Jó is volt úgy, mert rohannom kellett vallásórára.

Mindig gyalog mentem, télen-nyáron. Az unitárius parókia a Magyar utcában volt, az egykori unitárius kollégiummal és a templommal szemben, melyen azt írta, hogy ’In honorem solius dei’ – az egy Isten dicsöségére. Egy fiatal lelkész tartotta a vallásórákat (többnyire csak nekem); igazi égimeszelö brassói legény volt, de én csak a ’kis pap bácsinak’ szólítottam, mert még nem volt ’igazi’ pap.

Általában egyedül voltam, így arról mesélt ami engem érdekelt – történelemröl, Kolozsvárról, Erdélyröl, a tordai országgyülésröl. Néha kimentünk a Házsongárdba, megnéztük Brassai, Dsida, Reményik sírját, mesélt Apáczairól, aki ’háttal állt nekünk’, mesélt Gábor Áronról, az ágyúiról, a szabadságról. Sok mindent nem értettem, de jól elraktároztam – és ha nem jön szembe velem 13 éves koromban egy számítógép, ma történész lennék. A nevére nem emlékszem, de azt, hogy magyar vagyok és büszke erdélyi származásomra, unitárius voltomra – azt neki is köszönhetem.

A vallásóra után gyalog mentem haza, a Sétatéren keresztül. Föleg összel szerettem ott hazamenni, a füstös, esteledö hüvösben, a sárguló fák alatt, a potyogó gesztenyék között. Akkoriban még víz volt a tóban és a parton kakast árultak (mindig vágyakoztam rá, de soha nem volt elég pénzem), akkor még fehérek voltak a padok és rajtuk fiatalok ültek, az asztaloknál öregek sakkoztak, malmoztak; de én általában álomvilágban jártam, Bocskai, Dávid Ferencz vagy Apáczai helyébe képzeltem magam, így az egész csak halovány érzések formájában ért el hozzám.

Mire hazaértem már be volt fütve a fürdöbe, nagymamám már sütötte a lerben héjában a krumplit. Szombat volt a feredönap – én voltam az elsö, általában nagymamám maradt utoljára. Utánna vacsoráztunk, sült krumplit vajjal és káposztalével. Mindig egész hordó savanyú káposztát tett el nagymamám télire egy vörös müanyag hordóba – ebböl készült a téli töltöttkáposzta és a szombat esti vacsorához a ’lé’. A krumplit mindig a gyalui ’szekeresektöl’ vettük, mindig szeptember végén.

Este olvastam vagy Amerika Hangját hallgattam. Kazetofon még nem volt, a tévében általában nem volt jó müsor. Néha elvették a villanyt, akkor gyertyafénynél folytattam. Néha römiztünk vagy kártyáztunk, néha nagymamámék meséltek a háborúról.

Néha eszembe jut az a világ – kommunizmus volt, de számomra, 10 éves kisrácnak, egy mesevilág ahol régi hösök jártak a villany-mentes sötétbe burkolozó kincses városban, ahol bármikor kiléphetett otthonából Dávid Ferencz, hogy elmondja Kolozsvár népének: ’Egy az Isten!’, ahol Báthory Zsigmod a lábasház ablakából nézte a nagyurak vesztét, ahol a Farkas utcai templomban még viszhangzott a török ágyúk dörgése, ahol Lincegh János épp elindul megmenteni szeretett városát. Egy világ, melyben 50 lej volt a havi zsebpénzem (10 lej fagyi + mozi, a többi könyvek Gyuri bácsi antikváriumából), melyben szombaton vallásórára jártam és este nagymamám krumplit sütött….

Megyek haza…

Friday, November 28th, 2008

L.-nek

”Megyek haza, ember! Elhiszed? Mert én nem. Még mindig nem … eddig csak  tudtam, hogy ma lesz az utolsó munkanapom, de most tényleg bekövetkezett. Elajándékoztam a virágaimat a finn kollégáknak. Szép virágok voltak, muskátlik, még anyám adta öket.
A munkából jó volt eljönni, szabadnak éreztem magam. Igazából nem fog hiányozni. Mondjuk az kellemes meglepetés volt, hogy szerveztek egy kis bucsúbulit számomra, melyen a fönököm nem vett részt. Beteget jelentett. A többiek meg finnül beszélgettek. A kaja azért jó volt.
Na, egészségedre! Hogy mi? Én fizetek ember, utoljára. Igyunk.
Hazamenni már rossz volt. Megjött Attila és elvitte a megmaradt cuccot. Maradt egy matrac, egy polc, a csomag meg a szemét. És persze Anikó. Lehangoló volt, erre muszáj volt inni. Már nem az enyém volt a lakás, csak voltam benne. El is mentünk gyorsan és jártunk egyet a kikötöben. Most van a hering-vásár, tudtad?
Hazamenni jó lesz, ember. Ma reggel felhívtam apámékat Cserkefalván. Tudod mit csináltak, ember? Reggeliztek. Tudod mit? Bundáskenyeret. Mindig azt reggeliznek. Lekvárral, amit anyám készít összel szilvából. Megkérdeztem apámat, hogy ivott-e elötte pálinkát. Azt mondta ma nem, mert megy az autóval Szentmártonba a vásárba. Máskor mindig iszik egy kupicával. Igazi pálinka az, ember, nem ilyen finyás vodka vagy mi. Anyám azt mondta igyekezzem, mert befüti a kemencét és süt házikenyeret meg minden.
Akkor éreztem, hogy hiányzik az a friss tej és friss széna illatú hangulat. Régen mindig kifeküdtem a nyitott csürpadlásra a szénába és a mezö zöngését hallgattam. Aztán a templomban harangoztak, onnan tudtam, hogy dél van.
Ezért építek rönkházat falura. Utálom a várost. Falun még minden olyan amilyennek lennie kell – egyenes, becsületes, tiszta. Ezt szerettem itt is. Jó volt.
Hogy visszajövök-e még? Honnan tudjam, ember? Most csak otthon akarok lenni és élvezni a szabadságot. Kirándulni, hegyet mászni, kiheverni a mezöre, felépíteni a házamat. Majd meglátom. Na, igyunk. Hogy mondják a finnek? Mi? Kippis?, Na, kippis meg egészségedre.”